A juhnyírás vagy birkanyírás az a mezőgazdasági munkavégzés, amelynek során a gyapjukért is tartott juhok bundáját kézi ollóval vagy nyírógéppel eltávolítják. Egy egyedet évente rendszerint egyetlen, legfeljebb két alkalommal nyírnak, de ez utóbbi csak a hosszúgyapjas juhoknál gazdaságos, amelyek mindkét alkalommal kielégítő hosszúságú gyapjat biztosítanak. A birkanyírás ideje általában nyár elejére – Magyarországon hagyományosan az április–június közötti időszakra – tehető, hogy a megnyírt juhok a hidegebb idő beálltáig újabb, védelmet nyújtó bundát növeszthessenek. Egyéves bárányokat minden körülmények között csak egyszer nyírnak, a felnőtt egyedek (anyajuhok, kosok, ürük) esetleges második nyírásának augusztus–szeptemberig meg kell történnie.
A birkanyírást bevezető munkafolyamat hagyományosan a juhúsztatás volt, amelynek során természetes vízben vagy mesterséges kopolyában többször megúsztatták az állatokat, hogy gyapjukból a szenny és a zsír kiázzon, a bunda összetapadása megszűnjön. Az állatok megszáradása után kezdetét vehette a tényleges juhnyírás.
A 20. századig a munkát kézi juhnyíró ollóval végezték, általában egy erre a célra rendszeresített, rekeszekre osztott nyíróhodályban vagy ideiglenes nyírókarámban, másutt alacsony és széles nyírópadra fektették az összekötözött lábú juhot, vagy egyszerűen a farára ültetik az állatot. Magyarországon az idényszerűen összeállt nyíróbanda tagjait nyíróknak nevezték. Régészeti leletek alapján a vaskor óta folyamatosan kétféle nyíró szerszámot használtak világszerte: a karikás rugóval ellátott ollót vagy a szabászollóhoz hasonló, kétszárú eszközt. A 20. századtól egyre elterjedtebb az emberi hajnyíró géppel azonos elven működő, elektromos juhnyíró gép használata, amellyel a korábbi 30-40 helyett naponta akár 60-100 juh is megnyírható. Az állatot rendszerint egyik oldalára fektetve a fejénél kezdik nyírni a fara felé, hasától a gerinc irányába haladva, ügyelve a nyírás folyamatosságára, a bunda egyben maradására.
A juhnyírást lezáró, a gyapjú feldolgozását megelőző munkafolyamat a lenyírt gyapjú osztályozása. Ennek során a bundát a nyírási felülettel (azaz tarlós felével) felfelé az osztályozórácsra terítik, s a színgyapjútól gondosan különválasztják a bunda szélét, szecskáját, valamint a gyengébb minőségű, a hason, a lábon és a fartájékon nőtt bundát, az ún. haslábat. Emellett különválogatják az eltérő tulajdonságokkal rendelkező ürü-, toklyó- és anyaszőrt is.
A birkanyíráshoz régebben a világ minden táján kötődött valamifajta pásztorünnep is, Magyarországon, Angliában, Írországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában egyaránt.[1]
Forrás Wikipédia

 

Kártológép

 

kuszált szálas anyagok lazítását, párhuzamosítását és egyenletes elosztását végző gép, mely említett hármas feladatát kampós szerszámával, vagyis kártokkal végzi. A kártok erőssége a szálas termény minősége szerint változik. Igy pamuthoz a legrugalmasabb kártokat használják, miért is az e célra szolgáló kártoknál a kampók kaucsukba foglaltatnak s vékony acéldrótból készülnek a 2. ábra szerinti alakban. Gyapjuhoz hasonló alaku, de valamivel erősebb minőségü kártokat használnak; ezeknél a kampók könyökig vannak beágyazva bőr-, illetőleg nemez-lapokba. Kenderhez, lenhez s jutához a legerősebb kártokat használják; ezeknél a kampók már acélszegekből állanak és falécekbe vannak ágyazva.

 

.

 

A kártoláshoz két, kártokkal fedett felület szükséges, amely felületeken a kampók az 1. ábrán jelzett módon, szemben állanak. Ily elrendezésnél a csomós anyag a kisebb sebességü kártba beleakad s az igy fogva tartott csomót a nagyobb sebességü keféli, miáltal lazítást és párhuzamosítást véhez. A lazított szálakat a nagyobb segebességü kárt elragadja, miáltal az anyag nagyobb felületre oszlik. A munka folytonossága kedvéért a nagyobb sebességü kártot hengeres testre helyezik (l. 2. ábra A részletét), a kisebb sebességü pedig lécre, mint ezt a 2. ábra H. részlete jelzi, amely esetben a gépet léces kártoló-nak nevezik, avagy kis átmérőjü hengerre helyezik, mint ezt a 2. ábra D részlete jelzi s ekkor hengeres kártoló-nak nevezik. A nagy sebességü A hengert fődobnak nevezik (tambour), a H lécet pedig és a kis sebességü D hengert munkásnak (Arbeiter, travailleur) nevezik. A munkásokba a csomós anyag erősen behatol s ezeknek kártjait betömi, ezért a munkásokat tisztítani kell. Az álló léces kártolóknál a tisztítás időszakos, a hengeres kártolóknál folytonos; ez utóbbinál a tisztítást a munkással érintkező gyorsabban forgó kis henger végzi (l. 2. ábra E hengerét), miért is ezt tisztítónak vagy forgatónak (Wender, nettoyeur) nevezik. A munkás és a tisztító kártjai az érintkezés helyén azonos irány felé hajlanak. Ilyen elhelyezésü kártoknál a nagyobb sebességü kárt a kisebb sebességütől az anyagot elragadja; ez esetben tehát E átveszi az anyagot D-től, de mert E és A között a kampók iránya ismét azonos s mert a fődob gyorsabban forog a tisztítónál, ezért a tisztítóról ismét a fődobra kerül az anyag, amely tovább viszi, mig csak az ezután következő munkás azt meg nem akasztja, a midőn az előbbi művelet ismétlődik. A munkások által lazított s párhuzamosított szálak a fődob kártjaiba helyezkednek, honnan kiveendők. Ezen célra a B henger szolgál, melynek kártjai szemben állanak a fődob kártjaival, ugy hogy a fődob anyaga ezekbe akad. A B dob lassu forgást nyert, minek folytán annyi szál akad kártjaiba, hogy a szálak összefüggő réteget képeznek. A B hengert leszedőnek (peigneur) nevezik. A legtökéletesebb kártolást a mozgó léces kártolók végzik (l. Pamut [fonás]); legnagyobb munkaképességgel azonban a hengeres kártolók birnak, amiért ezek a gyapju-, len-, kender- s juta-iparnál nyernek alkalmazást. L. Gyapju és Juta (fonás).

 

Forrás http://mek.niif.hu/

 

SZÖVŐESZKÖZÖK LEÍRÁSA

 

 

 

Szövőeszköz, az egyszerű szövőberendezések általános elnevezése, segítségükkel elvégezhető a lánc- és a vetülékfonalak keresztezése. A vetülék bevezetése a szádnyílásba rendszerint kézzel vagy vetélő segítségével történik. A vetélő egy faléc, amelyre a vetülékfonalat feltekerik. A szövőeszközök fajtái - madzagszövő, kártyaszövő, karmantyúfa, szövőszék - a láncfonalak elhelyezkedésében, valamint a szádképzés módjában különböznek.

 

Szövés során a láncfonalakat egymástól szétválasztják, egyeseket kiemelnek, másokat nem. Az így kapott nyíláson - szádnyílás - vezetik át a vetülékfonalat. Azután az eddig nyugalomban lévő láncfonalakat emelik ki, és az újabb szádnyíláson ismét átvezetik a vetülékfonalat, de ellenkező irányban. A vetüléket fésűszerű szerszámmal - borda - szorítják egymáshoz. A szövet ezen művelet folyamatos ismétlésével készül.

 

 

 

  

 

A SZÖVÉS ESZKÖZEI 

 

 

 

1. Madzagszövő, szalagszövő, szádfa (szövőrács vagy rácsos nyüst)

 

Ősi, szalagszövő eszköz, fából, csontból készült tábla, lyukakkal és hasítékokkal.

 

A lyukakba a páratlan, a hasítékokba a páros láncfonalakat fűzik be, majd a láncvégeket nyalábba kötik és egy szilárd ponthoz rögzítik. A szövőrács fel-le mozgatásával képezik a szádnyílást, amelybe a vetüléket bevezetik. A szalagok többnyire lánchatású szövést adnak, mivel a vetülék a két fonalrendszer között helyezkedik el, csak a széleken látszik. A mintát a láncfonalak színe határozza meg.

 

A munka elkezdésekor a rácsot felemelik, a nyíláson átbújtatják a vetülékfonalat, majd a rácsot lenyomják, ekkor a láncfonalak helyet cserélnek. A váltás után, mielőtt újra átbújtatnák a vetüléket, tenyérrel segítik a láncfonalak szétválasztását, ezzel egyidejűleg az előző vetüléksort hozzáütögetik az előzőhöz. Befejezéskor a távolabbi csomót levágják, a fonalvégeket kihúzzák a rácsból, a vetülékfonalak végét pedig kissé hosszabra hagyva csomózzák el a szalagvéget, amit többféleképpen lehet eloldozni.

 

 

 

 

 

2. Kártyaszövés (táblácskás szövőeszköz)

 

Egyik legrégibb szövési technika, a világ minden táján ismerték, eredetét pontosan nem ismerjük. 

 

Eszközei 3-6 szögletű azonos méretű táblácskák, sarkain lyukakkal. A kártyák egyik oldalán a sorszámuk látható, a másik oldalán a lyukak jelölése betűkkel történik. Anyaga fa, csont, szaru, bőr, kartonpapír, stb. A láncfonalak kifeszítésére bármilyen fix pont alkalmas.

 

A kártyaszövés technikája bár különleges, de igen egyszerű. A táblák lyukaiba befűzzük a különböző színű láncfonalakat. A táblákat egymásra helyezzük, átkötözzük, hogy el ne mozduljanak, és azt csak a szövés elkezdésekor bontjuk ki. Szövés közben a táblákat jobbra vagy balra forgatjuk valamint előre és hátra mozgatjuk. Az így keletkezett szádnyíláson vezetjük be a vetüléket. A szalag szélessége a láncfonalak vastagságától, valamint a kézben tartható és a tengelyük körül forgatható táblák  számától függ.

 

 

 

 

 

3. Karmantyúfa

 

A karmantyúfa egy hengerformájú, általában fából esztergált bábuforma eszköz, aminek fej- és törzsrésze van, a fejénél és a talpánál körben kis csapocskákkal, a vetőszegekkel. A forma többféle lehet (kúpos, lapos stb.), az alján és a felső végén azonos, adott számú vetőszeggel. A lényeg, hogy az adott forma könnyen kettéválasztható legyen, mert a szövés befejezésekor csak így emelhető le az elkészült darab. A hengerformán tömlőre emlékeztető, csőszerű textil szőhető (táska, tarisznya, zsák, párna, bábu stb.).

 

A munka elkezdésekor fel kell vetni a láncfonalakat. Először hurkot kötünk a láncfonal végére, azt az egyik alsószegre akasztjuk, majd hosszában, feszesen körbehálózzuk vele az egész bábut. A vetülékfonal a láncfonalak közt szövés közben enyhén emelkedő csigavonalban hullámosan halad felfelé. Szövés közben a vetüléket a szokásos módon többágú villával leverik, összetömörítik.

 

 

 

A GYAPJÚ FESTÉSE

Vásárolhatunk festett és nyers gyapjút, de ha van kedvünk és időnk,magunk is próbálkozhatunk a festéssel.
Festéshez szükségünk van nyers gyapjúra és festékre, ami lehet vegyi festék vagy természetes növényi festék. Ha vegyi festéket használunk, kövessük a csomagoláson feltüntetett útmutatót.
Kísérletező kedvűek megpróbálhatják a növényi festést is.
Mielőtt a festéshez kezdenénk, szükségünk van festőnövényekre. Ezeket a növényeket megtaláljuk kertünkben, az árokpartokon, mezőkön,erdőkben és otthon a konyhánkban.
Egy családi kirándulás ideális lehetőség festőnövények szedésére. Természetesen ügyeljünk a védett növényekre, szedni őket nem szabad! Mindig gondoljunk arra, hogy a növényt ne ritkítsuk meg nagyon. Hagyjuk élni. Inkább gyűjtsünk több tőről. Általában ezek a növények mindegyike gyakori, közönséges növény. Vezethetünk gyűjtőnaplót is, melybe a gyűjtés helyét, idejét és mennyiségét beírva idővel hasznos kis társat kapunk. Jó szolgálatot tehet, míg nem tettünk szert némi rutinra, egy növényhatározó is.
A gyűjtött növényt nyersen és szárított állapotban is használhatjuk festésre, de mindig a recept a mérvadó! Ha szárítunk, szellős helyen tegyük kiterítve, vagy csokorba kötve, napfénytől védett helyen. Szárítva csokorban is tárolhatjuk, vagy összezúzva vászonzsákokban.
Egész évben gyűjthetünk, mind a négy évszakban találunk festésre alkalmas növényeket.
Ha festőnövényünket begyűjtöttük, a festőlé készen van, a gyapjút kell előkészítenünk festéshez.

Az előkészítés: szappanos vízben végezzük, 10 dkg gyapjúra 3-4 liter vizet és ebben feloldva negyed darab szappant számítunk. A nyers gyapjút lassú tűzön, fél óráig melegítjük.
Pácolás: tartósabb színeket kapunk, ha gyapjúnkat valamilyen fémsóban /timsó, réz-szulfát, vas-szulfát/ pácoljuk. Pácolhatunk festés előtt, alatt és utólag is. A végső színt a fémsó határozza meg. A legtisztább színeket festés előtti pácolással kapjuk. A pácoldatot többször is felhasználhatjuk, de így halványuló árnyalatokat kapunk.
Festés előtti pácolás: a fémsót kevés meleg vízben feloldjuk, majd hígítjuk. Ebbe tesszük a beavatott gyapjút, kb : 30-60 percig főzzük, majd kiöblítjük.
Pácolás, festés közben: a fémsós oldatot keverjük a festőlébe, és utána a nedves anyagot Oldatlan vegyszer ne maradjon az edény alján, mert foltosságot okozhat!
Pácolás, festés után: a már színezett gyapjút öblítés nélkül csak kifacsarva, nyomkodva, tesszük a páclébe. 30-40 percig főzzük, kicsavarjuk és kiöblítjük.

Festés:

Kellékek:
- egy vastag falú, zománcozott fazék,
- hosszú nyelű fakanalak, szűrők.
A fazékban végezzük a festést, az átszűrt festőlébe tesszük a gyapjút, és a kívánt színig főzzük, lassan. Tartósabb a szín, ha a festőlében pihentetjük a gyapjút, majd újra visszatesszük melegedni. Sötétebb árnyalatot kapunk, ha kivesszük a festőléből, megszárítjuk, majd öblítés nélkül, majd újra visszatesszük melegedni.

A kapott színerősség függ:
-a gyapjú minőségétől;
- a víz minőségétől;
- a festőnövénytől.

Ha elsőre nem sikerül a festés, esetleg nem olyan árnyalatot kapunk, amit szeretnénk, ne keseredjünk el, gyakorlat teszi a mestert!
Jó festést! 

Forrás http://www.nemez.hu/

 

A szövés befejezésekor a formát kettényitják és a szegekről leemelik az elkészült szövetet, amelynek a felső szélét el kell dolgozni. Mutatós felületet lehet nyerni, ha az elkészült gyapjúszövetet nemezelik.

 

 

 

 

 

4. Szövőszék (szövőállvány, szövőkeret)

 

Szövőszék alatt különböző szövési berendezéseket értünk. A lánc helyzete szerint lehet álló, ezeken a láncfonalak függőlegesen helyezkednek el, vagy fekvő szövőszék, ezeken a láncfonalak vízszintesen futnak. A vetüléket a hajó vagy vetélő segítségével vezetik be a szád nyílásába.

 

A tapasztalat azt mutatja, hogy a vízszintes szövőszéken gyorsabban lehet haladni, mert a nyüstök és a borda megkönnyíti a munkát.

 

Működéséhez alapvetően 4 dolog szükséges:

 

 1. Lánchenger - erre tekerjük fel az egyforma hosszúságú láncfonalakat egymással párhuzamosan, szám szerint annyit, amennyit a láncsűrűség megkíván.
 2. Nyüstök - feladatuk, hogy a láncfonalak váltakozását, emelését-süllyesztését segítsék.
 3. Borda - a láncfonalakat végig azonos sűrűségben tartja, s a vetülékszálat egyetlen mozdulattal a szövethez szorítja.
 4. Szövethenger - erre tekerjük fel a kész szövetet.

 

A fonalat kereten vagy szálváltós szövőkereten való szövéshez, "babá"-ba vagy vetőfára szoktuk tekerni. A vetőfa használata csak akkor célszerű, ha széltől-szélig haladunk az adott színnel, egységes felületet vagy csíkot szövünk. Kisebb minták szövéséhez a fonalbaba használata a legcélszerűbb. A szövőszéken való szövést megkönnyíti a csónak formájú vetélő, amelyben csévére tekerve helyezik el a fonalat.

 

 

 

 

 

 Forrás http://www.szovohaz.hu

 

 

Az alpaka gyapja

 

Az alpakaszőr melegebb, de könnyebb a juh gyapjánál, és szinte sosem szúrós. Minősége természetesen változhat; a perui Accoyo alpakáit tartják a legjobb gyapjú példányoknak, az itt folyó gondos tenyésztésnek köszönhetően. Az Accoyo-alpakák többnyire fehérek, bár van köztük néhány sötétebb árnyalatú is. A tenyésztők ma már akár évente 6 kilogramm gyapjút is nyerhetnek egyetlen egyedből, azonban gyakoribb a kétévente történő nyírás.

 

Forrás Wikipédia

 

Textilművesség

 

A "texere" latin szó, jelentése: szőni. A textilművesség körébe tartoznak mind azok a munkák, amelyek fonalas, szálas anyagokat szövetté dolgoznak fel.

 

A textil a szálak keresztezésével vagy összehurkolásával jön létre.

 

Kötés, horgolás

 

A kötés a textiliparban alkalmazott egyik eljárás egy vagy több fonalból összefüggo kelme létrehozására. A kötött kelmék és a belolük készült kötöttáruk nagyon fontos szerepet töltenek be mind a ruházkodásban, mind más felhasználási területeken (muszaki, egészségügyi alkalmazások), eloállításukkal a kötoipar foglalkozik, amely hazánkban is jelentos helyet foglal el a textil- és textilruházati iparon belül.

 

A kötött kelméket tukkel állítják elo. Kézi kötésnél a szemek eloállításához két hegyes tut (vagy egy kör alakban meghajlított tu két hegyes végét) használják (6. ábra), a gépi kötéshez horgas, kanalas, tolókás vagy karabiner tuket használnak (lásd: kötogép). Kézi kötéssel olyan szemformák is kialakíthatók, amelyek gépi kötéssel ez ido szerint nem reprodukálhatók, és viszont.

 

(forrás: wikipédia)

 

Nemezelés
A nemezelés régi technika, az ázsiai nomád népek találmánya, mely úgyszólván semmi eszközt nem igényel.

 

Alapanyaga a gyapjú, melyet nedves, szappanos kézzel sulykolunk. Ennek hatására az elemi szálhalmaz összefüggő lappá alakul a fonás és szövés, illetve a hurkolás munkafolyamatának mellőzésével. Ezt csak a gyapjú szerkezete teszi lehetővé, mivel elemi szálai pikkelyes felületükkel e művelet során olyan szorosan összeakadnak, hogy többé nem lehet szétválasztani őket. - A végtermék a vízálló, hőszigetelő gyapjútakaró, gyapjúlap, a nemez.

 

Már a korai vaskorban is voltak szövőszékek (halotti urnán maradt meg a képe), valamint a korai Egyiptomban és Görögországban is (falfestményekről és vázaképekről ismeretesek). Az egyszerűbb szövetek előállítása hosszú időn át a nők házi foglalkozása volt, a díszesebbeket takácsmesterek készítették. A szövéshez szükséges fonalat a kezdetleges, orsóval történő sodrás után a XII. század óta rokkával állítják elő. A szárnyas orsó Leonardo da Vinci találmánya volt. A fonó- és szövőgépet a XVIII. század nagy ipari fellendülése idején angol takácsok találták fel (Arkright, illetve Cartwright). A mintás szövet készítésére alkalmas szövőgépet a lyoni Jacquard találta fel 1808-ban. Talán egyetlen ága sincs az iparművészetnek, amely olyan szorosan hozzátartozna az ember életéhez, mint a textilművesség. Nem véletlen, hogy a manufakturális, majd nagyüzemi termelés éppen a textíliák előállítása terén indult meg elsőnek.

 

A textilmunkák köre rendkívül nagy. Iparmuvészeti szempontból legjelentősebbek a szövés különösen a selyemszövés, a szövött és csomózott szőnyegek, a hímzés és a csipkekészítés.

 

Forrás Wikipédia

 

 

 

A szövés

 

A "texere" latin szó, jelentése: szőni. A szövés első tárgyi emlékei az újkőkorból származó agyagsúlyok. Valószínűleg őskori szövőszék tartozékai lehettek.

 

A szövés módszerével a legegyszerűbb eszközökkel természetes növényi és állati eredetű anyagokból sátoranyagot, szőnyeget, ruházati textilt vagy egyéb háztartási eszközt (edényt, kosarat, kast, szakajtót, táskát) készíthetünk.

 

Anyagai lehetnek:
- növényi eredetűek (gyapot, len, kender, juta);
- állati eredetűek (gyapjú, toll, kasmir stb.);
- ásványi eredetűek (azbeszt, arany, ezüst, réz stb.);
- mesterséges eredetűek - műszálak (nejlon, perlon, darlon stb.). Előkészítő művelet a fonás és sodrás. A fonalak milyensége és az alkalmazott szövési technika együttesen hozza létre a szövet textúráját határozza meg a felhasználhatóság körét.

 

A szövés technikája többféle lehet: a legegyszerűbb a keret nélküli szövés. Keret nélküli technikánál a szövő borda, szádfa, szövőtábla néven ismert ősi szövoalkalmatossággal lehet egyszerűen övet, vékony csíkot szőni. A kilincshez és az övünkhöz kötött láncfonalak egyik csoportját a függőlegesen felhúzott bordával emelhetjük ki. A részekbe fűzött láncfonalak a helyükön maradnak, a lyukakba fűzöttek kiemelkednek.

 

Az így keletkezett szádnyílásba a szövés megkezdésekor egy 4-5 cm széles kemény kartoncsíkot helyezünk munkánk megkönnyítése végett.

 

A borda mozgatásával váltjuk a szádnyílást, és ezen keresztül a vetülékfonalat átbújtatjuk. Kereten való szövéshez fenyőlécekből magunk is készíthetünk szövőkeretet. Ügyeljünk arra, hogy erős legyen, mert a feszülő láncfonalak könnyen széthúzhatják a léceket. Felvetésnél a felvetőfonalak végét finoman csomózzuk fel a keret egyik rövidebb oldalára, majd finoman feszítve körkörösen tekerjük fel. Ennél a műveletnél ügyeljünk arra, hogy a szálak ne keresztezzék egymást. A felvetés befejezésekor a felvetőszál végét ugyanazon az oldalon kell a kerethez kötnünk, mint ahol elindultunk.

 

A szövés megkezdése előtt egyenletesre igazítsuk a láncfonalak közeit, majd közéjük fűzzünk egy kétujjnyi széles kartoncsíkot. Ez megkönnyíti a szálváltást. Azt a láncfonalszálat, amely felett összekapcsolódnak, illetve alábújnak a vetülékfonalak, kötőszálnak nevezzük. A vetülékfonalat villával verjük a láncfonalak közé. Kellő gyakorlattal tudjuk elérni, hogy a láncfonalak szövés közben ne sűrűsödjenek össze, és a szélek egyenletesek maradjanak. A szövés befejezésekor a kész darabot úgy vágjuk le, hogy a láncfonalakat el tudjuk kötni.

 

Munkánkhoz tervet kell készítenünk, melynek kiindulása maga a valóság, a természeti forma, amelyet úgy írunk át, hogy alkalmas legyen a szövéssel való képalakításra. A tervet pauszpapírra érdemes készítenünk a kerettel azonos nagyságban. Így a munka során a keret két szálcsoportja mögé csúsztatva állandóan látható.

 

A fent megismert szövési technika a gobelin, melynek kiváló hazai művelője Ferenczy Noémi volt.

 

Másfajta szövési technikával lehet szőni a néhány éve még majd minden parasztházban megtalálható szövőszéken.

 

Nyomott textilek

 

A textilmunkák közé sorolhatjuk még a nyomott textileket. Díszítésük szerint lehetnek dúcnyomással és batikolással készültek. Dúcnyomással készül a kékfestő. A batikolás indonéz eredetű, a 20. század elején Európába is átszármazott textilfestési mód. Az előírt rajzot melegített viasszal visszük rá az anyag festetlenül hagyandó részeire azután az egész kelmét festékbe mártjuk, újabb részek viaszolása után újabb festékfürdő következik, folyamatosan haladva a színsoron a legsötétebbig. Végül papír között kivasaljuk, ezzel távolítjuk el a textilből a viaszt.

 

A mai textilművészet a hagyományos technikákat ötvözötten felhasználva készít tértextileket, önálló textilkompozíciókat.

 

A lenszövetek közül a legrégebbi 1853-ban került elő. Egyiptomban készítették a finom, áttetsző nílusi lenszövetet, amelyet az ókorban byssusnak neveztek. Tut-Anch-Amon fáraó sírjából került elő az egyiptomi textilművészet legrégibb (Kr. e. 2. évezred) mintázott emléke, amely gobelinszövéssel készült, és a legjellegzetesebb egyiptomi díszítőelemek (szárnyas napkorong, királyi nyakdísz, a király nevének hieroglif jele stb.) találhatók rajta. A görög peploszok (takarók) ruhául szolgáló leplek voltak s valószínűleg gyapjúval átszott lenszövetből készültek. E hímzett peploszok értéke igen magas volt, vetekedett a föníciaiak által feltalált bíborszövetekével (ennek festékanyagát az ún. bíborkagylóból nyerték). A mezopotámiai Moszulban rendkívül finom gyapjúszöveteket tudtak előállítani, innen származik a muszlin elnevezés. A kopt sírokból előkerült mintás anyagok lenvászonból készültek, amit gyapjúfonalakkal szőttek át. A koptok készítettek festett szöveteket is, ezeken ékítményes keretben szentek, próféták ábrázolásai voltak láthatók.

 

A selyem a szövött anyagok között a legértékesebb. A kínaiak már Kr. e. 2000 körül ismerték a festett selyemszövetek előállításának módját. Az Kr. e. VIII. században már arannyal átszott brokátszöveteket készítettek. Később Koreában, Japánban, majd Föníciában és Perzsiában honosodott meg a selyemfonal használata. A kínai selymek mintái szörnyek, sárkányok, virágok stb., a perzsa selyemszöveteken egymás mellett sorakozó körök és négyszögek alkotják a mintákat, s e kereteken belül alakok láthatók (griffek, oroszlánok, istenfejek stb.). Ezeket már fejlettebb, lábítós szövőszéken szőtték, amelyen a minta egyszerűen ismételhető volt. Bizáncban Justinianus idején (VI. század) honosodott meg a selyemszövés, miután a Kínában járt szerzetesek botokba rejtve kicsempészték az addig csak ott tenyésztett selyemhernyókat. E szöveteken ritkább az embert ábrázoló minta, gyakoribbak viszont az állatfigurák. Jelentős volt a mohamedán selyemszövés és az arany- és ezüstszálakkal gazdagon át szőtt, mintás selyembrokát készítése. Az európai selyemszövésre legnagyobb hatást a szicíliai szaracénok gyakorolták, akik már régebben foglalkoztak selyemszövetek készítésével. Olaszországban Lucca városa volt a Perzsiából behozott selyemfonal feldolgozásának központja. Az itt készült szövetek mintázásában a végtelen mustra (minta) az uralkodó, de találkozunk kínai mintákkal is. A legfőbb díszítőmotívum a gránátalma. A XV. században már két rétegben szőtt bársonyokat és aranybrokátokat is állítottak elő Itáliában. Az 1500-as években Velence átvette a vezetést a selyemszövés terén. Az itt készült selymeken a gránátalma mellett indadíszek is megjelennek. A barokk korban a díszítések egyre komplikáltabbak, zsúfoltabbak lesznek, s a genovai gyártmányokon kidomborodó szövetmintákat is láthatunk. Franciaországban XIV. Lajos idején Colbert miniszter intézkedésére indul rohamos fejlődésnek a selyemgyártás. Lyon a selyemszövés központja, ahol művészek tervezik a mintákat. Európa többi. országában általában a XIX. században honosodik meg a selyemipar.

 

A műselymet Chardonnet francia mérnök találta fel 1885-ben. A műselyem szöveteket festéssel, illetve nyomással mintázták, s így mint “imprimé” anyagok váltak ismeretesekké.

 

Magyarországon a XIV-XV. században Bártfán és Eperjesen főként barchentet és bakacsin szövetet készítettek. Az utóbbi volt a díszesebb, fehér alapszínét kék vagy vörösbarna barackmag mustrákkal díszítették, mintaként pedig egymásnak hátat fordító madarak, kecskék stb. ékesítették. Az első lenvásznakat háziiparszerűen parasztasszonyok, míg a díszesebb damasztszöveteket inkább takácsok szőtték. A selymet különösen Mátyás idejében külföldről, főleg Itáliából hozták be.

 

Forrás Wikipédia

 

 

 

Szőnyeg

 

A szőnyegeknek két fajtája ismeretes: a faliszőnyeg vagy kárpit és a padlószőnyeg. A kárpit könnyebb anyagból is készülhet, és rendszerint szövéssel gyártják, a padlószőnyeg készítésének technikája a csomózás és a kilim (pl. a torontáli szőnyegnél), s anyaga rendszerint nehezebb. A szőnyegcsomózás technikája: a szövőszékre feszített láncfonalakat rövid, színes vetülékfonalakkal bogozzák egybe a minta szerint, s a csomókat soronként átvetett fonallal rögzítik. A keleti szonyegek csomózásának két válfaja: az indiai, perzsiai szenné és a török, kaukázusi jordesz.

 

A gobelin színes gyapjúból szőtt és képpel vagy képszerű dísszel ellátott falkárpit. Elnevezését a XV. században élt Gobelin nevű párizsi kelmefestű családról kapta. Keleten kilimnek is nevezik. Előállításának módja a kézi szövés, ebben különbözik a színes ábrájú szövetektől. Míg keleten évszázadokon át változatlanul geometrikus ábrák díszítették a faliszőnyegeket, az európai faliszőnyeg változatos fejlődésen ment át. A XV. század volt a gobelin virágzásának kora, szövésének technikáját németalföldi (Arras, Bruges és Brüsszel) és észak-franciaországi, különösen párizsi műhelyek nagy tökéletességig fejlesztették. A gobelin értéke olyan nagy volt, hogy pl.: Bajaid szultán Merész Fülöp burgundi herceg fiáért váltságdíjként arrasi faliszőnyeget követelt. A gobelinek ábrázolásai a kor irodalmából merítették témájukat, különösen a lovagregények alakjait mintázták, de gyakran szerepeltek szimbolikus alakok is.

 

Sok egymás mellé és fölé helyezett színes ruhájú alak helyezkedik el ezeken az ábrázolásokon, alkalmazkodva a gobelin síkdíszítő jellegéhez. Az ékítményeket maguk a flandriai mesterek készítették, míg a figurális részt festőművészek tervezték. Az 1500-as évektől kezdve a gobelinek méretei egyre nagyobbak lettek, s nem csupán faldíszül szolgáltak, hanem padok támlájára is jutott belőlük. A templomokat vagy a kastélyok, paloták termeit tették velük lakályosabbakká. A gobelinszövés terén forradalmat jelentettek Raffaello kartonjai, amelyeket X. Leó pápa a brüsszeli Pieter van Aelsttal készíttetett el. Raffaello ezeket az ábrázolásokat is festményekként kezelte, a festészet minden kifejezőeszközét belevitte a képszövésbe, s ezzel bár művei csodálatra méltóak megfosztotta a gobelint dekoratív jellegétol. A XVII. századtól kezdve Franciaországban készültek a legnagyszerűbb gobelinek. XIV. Lajos idejében állami gobelingyárat létesítettek (a világhírű aubussoni gobelinüzemet), ahol Lebrun, majd Boucher és más festők kartonjai kerültek kivitelezésre. A gobelin művészet a XIX. században veszített jelentőségéből, a figurális mintájú faliszőnyeg olcsó gépi darabjai minden kispolgári otthonban megtalálhatók.

 

Hazánk legrégebbi falkárpitja Mátyás király Firenzében készült trónkárpitja, amelyen reneszánsz stílusú motívumok láthatók. A múlt század végén és a jelen század elején a gödöllői művésztelepen Körösfői-Kriesch és Nagy Sándor készítettek érdekes gobelinterveket, később pedig Rippl-Rónai József foglalkozott gobelintervezéssel. A magyar gobelinműveszet kiemelkedő alakja volt Ferenczy Noémi aki visszatért az anyagszerű, dekoratív gobelinkészítési megoldásokhoz.

 

A csomózott szőnyegeknek a falkárpitokkal ellentétben Európában alig van múltjuk eltekintve a finnek és a svédek szőnyegművészetétől. A csomózott szőnyegek és készítésük módja Ázsiából származik. A szőnyegek finomságát a csomózás sűrűsége szerint állapítják meg (pl. egy finom szőnyegen több ezer csomó van négyzetdeciméterenként!). Kefeszerű sörtéjében az egymás mellé helyezett szálak színei adják a mintát. Antik szőnyegeknek a XIX. század előtt készült keleti szőnyegeket nevezzük. Nevüket rendszerint a gyártás helyéről kapták, ezt jellegzetes mintáikról lehet felismerni. A szőnyegek korának és mintájának meghatározására irányadók lehetnek egyes európai miniatúrák és festmények, amelyek szőnyéget is ábrázolnak (pl. Holbein-szőnyeg). A régi szőnyegeket növényi eredetű festékkel hidegen festették (sokszor heteken át). A múlt század közepe óta anilinfestékeket is használnak az alapanyag színezésére, de míg a növényi színek harmonikusak és természetesek, moshatóak, az anilinnel festett szőnyegek rikítóak, és nem állják a mosást. Könnyű felismerni a növényi festékkel színezett szőnyeget, ugyanis ha a csomó tövét is megnézzük, ennél a szálak színe egyenletes, míg az anilinnal festett szőnyeg szálai a végük felé feltűnően elhalványulnak.

 

A nomád szőnyegek keleti nomád törzsek készítményei kisméretűek (az állandó vándorlás, költözködés miatt); egyszerű mintájúak és élénk színűek. Geometriai mintáik nem tökéletesek, épp ezek az apró szabálytalanságok mutatják eredetiségüket. A keleti szőnyegek közül leghíresebbek a perzsák. Csomózásban ma sem múlták felül a kínai díszítőelemeket is tartalmazó, vadállatokat és ezeket kergető vágtató lovasokat ábrázoló vadászszőnyegeket. Színhatásuk különleges, ábrázolásuk síkdíszítő jellegű. Értékük oly nagy volt, hogy súlyuknak megfelelő arannyal fizettek értük. Az indiai virágos szonyegek a perzsiaiakkal mutatnak rokonságot. Igen szépek az ún. vázás mintájúak, amelyeken egyetlen vázából kihajló, összefonódó virágok és indák láthatók. A kínaiak nem fejlesztették ugyan a szőnyegcsomózás technikáját, azonban a felhasznált finom gyapjúanyag, a kompozíció művészi volta, a domborodó és bemélyedő minták választékos színhatása növeli szőnyegeik értékét.

 

A közép-ázsiai szőnyegekre jellemző egyébként a geometrikus díszítőelem és a barnásvörös szín (Bokhara, Afganisztán, Beludzsisztán). A kisázsiai szőnyegek egyik fő eladási helye Brassó volt, éppen ezért az itt átvett és nyugat felé továbbított perzsaszőnyegeket “erdélyi szőnyegek”-nek nevezték. Ezek szegélyeit stilizált virágok díszítik, melyek gyakran nyolcágú csillagokkal váltakoznak. Az anatóliai imaszőnyegek (amelyeken naponta ötször imádkoztak), mihrábot, imafülkét ábrázolnak. A kaukázusi szőnyegek a múlt században kerültek nagyobb mennyiségben Európába. Háziipari készítmények, amelyekre jellemző az élénk színezés, mintáikon az erősen stilizált virágelemeket szögletes kampók váltogatják.

 

A mohamedán kultúra hanyatlásával a szőnyegcsomózás művészete is halványult. A XIX. század eleje óta már csak a nomádoknál él népművészetként a szőnyegkészítés. A szervezett szonyegszövő muhelyek elsősorban a megnövekedett európai piacok számára dolgoznak. A minták már nem eredetiek, a gyapjú minősége is romlott, a csomók száma jóval kevesebb, mint a régi szőnyegeken.

 

Forrás Wikipédia

 

 

 

Hímzés

 

A hímzés lényege, hogy a vászon, szövet, selyem stb. alapot különféle fonallal és öltéssel minta szerint kivarrják. Keletkezése egyidejű a tű feltalálásával. Anyaga szerint lehet arany-, selyem-, gyapjú, pamut- stb. hímzés; öltések szerint lapos-, lánc-, kereszt-, szár-, hurok- stb. öltésű. Fehérnemű, ágynemű, felsőruha, asztalkendő díszítésére régóta alkalmazzák. Már a legrégibb sírleletek között is megtaláljuk, s az irodalomban is megemlítik. Asszír domborműveken, babiloni pecséthengereken több olyan alak látható, akinek ruháján a dísz hímzésre enged következtetni. Homérosz is dicséri Heléna és Penelopé varrási, hímzési ügyességét. A középkorban a női kolostorokban virágzott leginkább a hímzés művészete; oltárterítőket, miseruhákat díszítettek fáradhatatlan türelemmel. Azóta is a női mesterségek közé tartozik. A XIII. századtól kezdve gyakori, hogy értékes anyagokra hímeznek, selyemfonalat, arany- és ezüstszálat alkalmaznak. A hímzett díszítés rendszerint követte az egyes korok művészeti stílusát. Még kiváló művészek is készítettek hímzésmintákat. A XVII. századi Richelieu bíborosról nevezték el a leggazdagabb mintájú fehérhímzést: a kivágással és hurkoló öltéssel készült riseliot. A hímzés virágkorában a tűfestéshez (azaz a tűvel történő festéshez, mert így is nevezik a hímzést) laposöltést alkalmaztak, míg a keresztöltéssel inkább az egyszerűbb témájú népművészeti alkotásoknál találkozunk. Képek másolása, akárcsak a gobelin esetében, eltér a hímzés eredeti céljától, stílustalan, s ezért nem helyeselhetős. A XIX. század újdonsága volt a gépi hímzés feltalálása.

 

Legrégibb magyar hímzésünk a koronázási palást, amely selyem- és aranyszállal készült (állítólag Gizella királyné hímezte, XI. sz.). Később főként miseruhák hímzésével foglalkoztak. Hódy István magyar hímzőmester a francia királyi udvarban e művészet vezető mestere lett (XIV-XV. század). Az ún. “úri hímzés” készítői részben céhbeliek voltak, részben a nemesi úri házak asszonyai. Reneszánsz hímzéseinken a nemzeti-népies motívumok, az olasz hatás s a keleti eredetű stilizált gránátalma-ábrázolás egyaránt megtalálható. Népi hímzéseink megtartották az ázsiai motívumokat (pl. a pávaszemes rózsát). A XVII-XVIII. században, a barokk stílus idején a hímzések is bonyolultabbakká váltak, de a magyar motívumokat ekkor is megtartották. A nép körében teljesen magyar színezetű népművészet vált a hímzésből. Népünk hímes varrásnak is nevezi. Népművészeti hímzéseink legszebb darabjai a Néprajzi Múzeumban találhatók.

 

Csipke

 

A csipke eredetét a szövött kelme szálvégeinek csomózásában (makramé), a szálhúzásos kézimunkákban vagy a hálókötésben vélik megtalálni. Divatja abból az óhajból keletkezett, hogy a fehérnemű ruhából kilátszó szélét díszes szegéllyel lássák el. Készítési módja szerint megkülönböztetünk varrott, vert, kötött, horgolt és rece, valamint gépi csipkét. A csipke virágkora a reneszánsz, a barokk s a rokokó volt. A varrott csipke igazi hazája Olaszország, ahol külön mintakönyveket is adtak ki. A XVI. századtól kezdve Flandriában, Brüsszelben a vertcsipke virágzott. Az egykori festők képein gyakran láthatjuk a németalföldi csipkeművészet pompás termékeit. Különösen a magas gallér- és kézelőcsipkék készítésében fejtettek ki nagy- fényűzést Hollandiában (lásd pl. Frans Hals, Van Dyck stb. festményeit). Jelentős csipkekészítő központ volt még Velence. A velencei csipke aszimmetrikus mintájú, apró virágokkal, pálcikákkal, pikókkal; könnyed hatású, finomművű munka. Franciaországban a XVII. századtól kezdve világhírűekké váltak a nancyi és a clunyi vertcsipkék. XV. Lajos korában annyira divatos volt a csipke, hogy fényűzően szinte az egész ruhát beborította. Nemcsak Mária Terézia és Pompadour marquise számára készültek vagyont érő csipkedíszes ruhák, hanem a polgári asszonyok főkötőjére, kendőjére, legyezőjére, a díszterítők szélére is csipke került. A gépi csipke gyártását 1811-ben találták fel. Mintául a kézimunkákban elterjedt motívumokat és technikákat használták.

 

A csipkeverés nálunk is háziipar volt, különösen a Szepességben virágzott a XVII. században. A varrott csipkét Dékáni Árpádnak sikerült népszerűsítenie Kiskunhalason alapított csipkevarró iskolájában (a XX. század elején). Új mintákkal, új öltések feltalálásával, munkatársaival együtt megalapozta a halasi csipke világhírnevét.

 

Forrás http://www.sze.hu/

 

 

 

vetélő

 

általában csónakformájú, arasznyi hosszú eszköz, amivel a → szövésnél a keresztfonalat a láncfonalak közé bevetik. A régibb szabályos csónakforma mellett újabban elterjedt a teljesen áttört közepű takácsvetélő is. A vetélő közepén, vékony pálcára fűzve, kis nád- vagy bodzafa csévén (→ csörlő) van a fonal, amelyről az a láncfonalak között történő átvetés alkalmával a kellő hosszúságban lebomlik. A vetélő a lábítós → szövőszékhez kapcsolódik, mert csak itt van olyan vízszintes fonalsík, amelyen a csónakformájú eszköz siklani tud. A függőleges szövőszéknél a keresztfonalak átvezetésének feladatát vagy maga a gombjától megfosztott → 

 

Fazekass&aacut

Oldal: Irások/Beschaffung
Egyedi,kézzel készült termékek/Einzigartige, handgefertigte Produkte - © 2008 - 2024 - erikaszovomuhely.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat